Gy. Á.: Ennek az általad fordított Nick Cave-beszélgetőkönyvnek van egy fontos dimenziója, mégpedig a spiritualitást érintő dimenzió. Nick Cave egy olyan „térfogatból” beszél ki, ami egyszerre lenyűgöző és rémisztő. Mert olyasmiről beszél, amiről elég ritkán beszélünk. Az emberi lény határhelyzeteiről, a létezés ellentmondásos természetéről, a fájdalomról, a tragédiákról, a hit és a hitetlenség dimenzióiról. Hajlamosak vagyunk egy egész életet leélni úgy, hogy e kérdésekről egyáltalán nem beszélünk. Legfeljebb rossz óráinkban, álmatlan éjszakáinkon jutnak eszünkbe. És ha valaki egyszer csak elkezd így beszélni, attól megijedünk.
N. R.: Hirtelen az jutott eszembe, hogy amikor az ember áll egy szakadék szélén, az egyszerre rémisztő és fenséges. Ha az ember megnyit ilyen távlatokat, abba bele lehet szédülni. Ahhoz képest, ahogy a hétköznapokban működünk, ez tényleg ijesztő tud lenni. Ja, hogy ez is van? A legtöbben épp ezért nem nézünk bele.
Gy. Á.: Viszont nem elkerülhető.
N. R.: Szerintem elkerülhető. És ezzel nem zsűrizni akarom az embertársaimat. Arra célzol, hogy egyszer úgyis számot kell adnunk mindenről.
Hajlamosak vagyunk egy egész életet leélni úgy, hogy bizonyos kérdésekről egyáltalán nem beszélünk”
Gy. Á.: Igen, ilyesmire gondolok. De arról is emlékezetes dolgokat mond Nick Cave a könyvben, hogy hogyan „működik” egy művész. Mindig is ódzkodtam attól, hogy művészként definiáljam magam. Ez is érdekes kérdés, hogy miért.
N. R.: Nyilván azért, mert rárakódott egy csomó firlefranc, ami nem tetszik.
Gy. Á.: Ezek főleg 19. századi képek. A művész olyan, mint Ady Endre, Petőfi Sándor vagy Pilinszky János, ahogy artisztikus pózban, cigivel a kezében szaval. De ezeket a maskarákat jobbára az utókor aggatja rájuk. Viszont mintha Nick Cave-nél nem látszanának a pózok ilyen markánsan.
N. R.: Nick Cave-ről soha nincs az az érzésem, hogy rockénekes. Az jut eszembe róla, hogy olyan, mint James Joyce vagy Samuel Beckett. Egy művész, aki éppen énekel, máskor pedig ír.
Gy. Á.: És hozzá azok a zakók és ingek, amik mindenki máson bohócmaskarának tűnnének, de rajta nem.
N. R.: Igen, róla szimbolikusan sem esnek le ezek a ruhadarabok.
Gy. Á.: Viszont te nemcsak fordítasz, hanem írsz is. Írtál egy regényt Nem vagyok itt címmel.
N. R.: A művész öndefinícióval én is mindig bajban voltam. A családunk inkább gyakorlatias érdeklődésű volt. Legyen rendes munkád, az a lényeg. Soha nem ugrottam fejest a bohém és romantikus művészlétbe. A „rendes melóm” persze nem volt rendes meló, mert jobbára szerkesztés volt, újságírás, tehát határeset. A zenélés ma már kisebb lángon ég. Szoktam azon gondolkodni, hogy gyerekkoromban mi érdekelt. A zene és az, hogy megírjak dolgokat. Meg az olvasás. Aztán rájöttem, hogy felnőttkoromban ugyanezekkel foglalkozom. Tök hálásnak kellene lennem ezért, nem kell panaszkodnom egyáltalán. És hálás is vagyok. Előkerültek kamaszkoromból mindenféle irományaim, megvolt ennek a gyökere. Aztán később is írtam ezt-azt, ezekre azt mondták emberek, hogy jó lenne, ha összeállna belőle valami. De nálad ez jóval korábban kezdődött, te nem így kezdted.
Gy. Á.: Nem tudom, mikor kezdtem. Azt se tudom, elkezdtem-e egyáltalán. Ami hülyén hangzik, homályosan, mégis így van. Megjelentek könyveim, kaptam díjakat, mégsem olyan egyértelmű, hogy mit akarok én ezzel.
N. R.: Érdekes dolgok felé matatsz, mert itt megint előkerül az azonosulás. Mi vagyok én? Én is meg szoktam kérdezni magamtól. Mi vagyok én?
Újságíró, zenész?
Gy. Á.: Önéletrajzokban mindig oda kell írni valamit, hogy mi vagyok én. Ilyenkor nagy nehezen odaírom, hogy költő, író.
N. R.: Ezek absztrakciók.
Gy. Á.: Igen, mert egy megnevezhetetlen érzékenységet takarnak. De rosszul takarják. Az, hogy író, nem fedi le. De az se, hogy költő, az se, hogy zenész.
N. R.: Az öndefiníciókkal mindig problémáim voltak. Néha még a nevemmel kapcsolatban is kétségeim támadnak. Mi közöm van a nevemhez? Végül oda jutunk, ami körül már évezredek óta keresgél az ember. És akkor kilyukadunk oda, ahová már eljutottunk nemrég, hogy valószínűleg van ez a megnevezhetetlen belső én, ami nem a neved, nem a szakmád, nem a származásod, nem a vallásod, hanem valami sokkal mélyebb. Nem véletlen, hogy a vallások, a filozófia mindig is ekörül kutattak, azt próbálták detektálni, hogy mi vagy te. Mi vagyok én?
Gy. Á.: Igen, mert ez folyamatosan irritálja az embert a kezdetek óta. Mert az egy dolog, hogy a környezetem milyen identitásokat aggat rám, vagy én magam milyeneket aggatok magamra, de ezek alatt van valami, amire nincsenek szavaink.
N. R.: Az általad ajánlott, kiváló Hinduizmus és buddhizmus című könyvben van egy kép, egy lovas kocsi. A lovak, amik húzzák, azok az érzékek. A pányva az, ami az érzékeket féken tartja, a bakon ülő kocsis a tudat, a kocsi a fizikai megvalósulásunk, és aki a kocsin utazik a kocsis mögött, az vagyok én. Aki szemléli ezt az egészet.
Gy. Á.: Sokszor eszembe jut Kafkának egy rövid írása. Az elbeszélő felébred egy szép tavaszi reggelen, kisétál az erkélyre, körülnéz. Azt látja, hogy a kertjében egy idegen társaság piknikezik. A gyepre pokrócot terítettek, uzsonnáskosár, palack borok, remekül érzik magukat. Az elbeszélő persze nem érti az egészet. Hogy kerülnek ezek ide, az én kertembe? Mit képzelnek? Lekiált nekik az erkélyről, hogy mégis hogy képzelik ezt. Mire az egyikük felpillant rá, és mosolyogva, valami nagyvilágias könnyedséggel mondja: hát nem látja az úr? Ozsonnázunk a zöldben. Amire valami olyasmit mond az elbeszélő, csak magában, rémülettől eltelten, hogy mindig is irigyeltem azokat, akik ilyen magától értetődő módon élik az életüket. Ez olyan, mint egy zen történet, ami a legalapvetőbb viszonyok megkérdőjelezéséről szól. Ami eleve ott kezdődik, hogy mégis mit jelent az, hogy az én kertem. Ki mondta, hogy az enyém?
N. R.: Van Jon Fossénak egy könyve, amiben az elbeszélő már nem él. A barátja mondja neki, hogy menjenek el csónakázni, pedig ő már nem él. Gyönyörű. Amiben valójában nem az az érdekes, hogy ő már nem él, hanem az, hogy a test és a lélek hogyan létezik egymástól függetlenül. Hogyan jön rá, hogy ő már nem él. Sokszor azt mondjuk, hogy ezt nem tudjuk, azt nem tudjuk, ezt nem lehet, azt nem lehet, ilyenek vagyunk, olyanok vagyunk – ezek jobbára mind rögzülések. Mert így tanultuk, ezt mondták. Holott egyáltalán nem biztos, hogy jól tanultuk, és hogy jól mondták.